Saját

A legfőbb művészet, tudod mi?
Derűs szívvel megöregedni!
Tenni vágynál, s tétlen maradni,
igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett.
Csendben hordozni a keresztet:
Irigység nélkül nézni másra,
ki útját tetterősen járja.

Kezed letenni az öledbe,
s hagyni, hogy gondod más viselje.
Hol segítni tudtál régen,
bevallani alázattal, szépen,
hogy arra most már nincs erőd,
nem vagy olyan, mint azelőtt.
Így járni csendesen, vidáman
Istentől rád rakott igádban.

Mi adhat ilyen békét nékünk?
Ha abban a szent hitben élünk,
hogy a teher, mit vinnünk kell,
örök hazánkba készít el.
Ez csak a végső simítás
a régi szíven, semmi más.
Eloldja köteleinket,
ha e világ fogva tart minket.

Teljesen ezt a művészetet
megtanulni nehezen lehet.
Ára öregen is sok küzdelem,
hogy a szívünk csendes legyen,
s készek legyünk beismerni:
Önmagamban nem vagyok semmi!
S akkor lelkünk kegyelmes Atyja
nekünk a legszebb munkát tartogatja:

Ha kezed gyenge más munkára,
összekulcsolhatod imára.
Áldást kérhetsz szeretteidre,
körülötted nagyra, kicsinyre.
S ha ezt a munkát is elvégzed
és az utolsó óra közeleg,
hangját hallod égi hívásnak:
„Enyém vagy! Jöjj! El nem bocsátlak!“

/Fordította: Túrmezei Erzsébet/

Amikor még piciny voltál,

olyan nagyon enyém voltál,

engem ettél, engem ittál,

rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,

mindig messzebb, messzebb mentél,

először csak a kiskertbe,

aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,

akkor is nem engem érzel,

nem anyádat, nem apádat,

valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,

már a válladig sem érek,

alig-alig hihetem már,

hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,

vagy Te lehettél parányi?

Sosem voltál nehéz nékem,

nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,

ágaskodik hát a lelkem,

nőni akar, hogy elérjen,

homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,

mint a napfény maga felé

fát, virágot, lombos ágat -

fölemeled az anyádat.

Amikor negyven éves lettem,
nagyon sokalltam ezt a számot;
egy évecskét hát letagadtam,
hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón
ifjú, aki csak negyven éves,
s magamat csalva ragaszkodtam
ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,
- de csak negyvenkilencet mondtam -,
ma már tudom, - én balga lélek,
akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:
milliók haltak, ifjan égtek...
nem számoltam már életemmel,
mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,
- sorsom a messzi csillagokban, -
harcoltam, írtam? árva lélek,
egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,
lehetne száz, vagy ezer év is,
volt úgy, hogy majdnem összetörtem,
aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,
évgyűrűimmel megjelölve,
s lombkoronás, magas fejemmel
zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

Miért keresnék távoli csodákat?

hiszen, hogy élek, maga is csoda!

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,

csodálni ezt meg nem szűnök soha.

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,

csoda, hogy érzek és gondolkodom,

képzeletemben képek szárnyasodnak

s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik

e furcsa szellem titkos búhelye?

Csodálhatnám a napot és a holdat

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;

de mért szállnék a messzi csillagokra,

hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,

oly egyszerű és mégis oly csodás,

ahogy a rügyből a levél kipattan,

mégis mi hát egy új fogantatás?

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,

mi a remegés, mi a félelem?

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig

egy idegen, egy másik életen.

A gyerekem az életemnek mása,

ő én vagyok, de mégis Ő maga.

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,

mikor kibuggyant legelső szava,

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?

s mikor benne is képek szárnyasodtak,

akkor éreztem, hogy már elhagyott.

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,

s ahány ember, megannyi képzelet.

Mindenki lát, csupán röptén elfogni

kevesen tudják ám a képeket,

művésznek mondják az ilyen varázslót,

aki szavakba, színbe, kőbe vés,

de honnan ez, én is miként csinálom?

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson

gyökeret ver s kövek közt megfogan.

A szél a gyönge magvat elsodorja,

de erős az élet és megtapad...

Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat!

Vertük a fecskefészkeket,

az istállóeresz alatt,

kínoztuk és csaptuk a földhöz

a kopasz fecskefiakat.

Nem hatottak meg a kifosztott

madarak sikongásai, -

játszottunk... Van-e különb játék,

mint életekkel játszani?...

Egy kis fecskét én hazavittem,

hogy anyámnak megmutatom. -

A szívemet cseréltem el

azon a végzetes napon,

az én ártatlanul kegyetlen,

öldöklő gyermekszívemet...

Anyám is jobban tette volna,

ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy

a fecske Isten madara,

s aki bántja, azt megveri

az Isten tüzes ostora.

Azt kérdezte: hogy esne nékem,

ha megfogna egy óriás,

s kitépné a két kezemet,

mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak

elmondtam: mit mondott anyám,

de félrelöktek. Nem fogott

rajtuk a jámbor tudomány.

Magam is maradtam, kis tudós,

egy játékommal kevesebb,

két kezem tisztább, mint a másé,

de a két szemem könnyesebb...

Mért is tanított jóra, szépre?

Mért nem mondta, hogy öld, csak öld,

ne sajnáld a kicsit, a gyengét,

mert az erőseké a Föld,

kiknek szívében nincs bűnbánat,

se irgalom, se kegyelem!...

Fegyverrel bírják a világot,

és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,

és nem hallgat rám a világ,

nem hallja meg, hogy sikoltoznak

fiaik után az anyák.

Nem hallja, hogy siratja rablott

szerelmes a szerelmesét, -

egy neveletlen, óriás,

vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,

gyilkos óriásgyereket?

Ki fogja égi tudományra

a durva népvezéreket? -

Anyai szó! Angyali szózat,

isteni fegyver, tüzesen

szállj szívről szívre, szájról szájra,

ne is némulj el sohasem!...

 Charles Chaplin: Önszeretet

 Amikor elkezdtem szeretni magam, beláttam,

hogy a fájdalom és a szenvedés óvtak meg attól,

hogy a saját igazságom ellenében éljek.

Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:

HITELESSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,

milyen megalázó volt annak, akire ráerőszakoltam a vágyaimat,

pedig tudtam, hogy sem az idő, sem az illető nem érett meg rá -

még akkor sem, ha ez az illető én voltam.

Ma már tudom, hogy nevezik ezt:

ÖNTISZTELETNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem vágyakoztam

többé egy másik élet után, és láttam, hogy körülöttem

minden kihívást és fejlődési lehetőséget jelent.

Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:

ÉRETTSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, megértettem,

hogy mindig és minden alkalommal

a megfelelő időben és a megfelelő helyen vagyok,

és hogy mindaz, ami történik, helyes.

Ekkor megnyugodtam.

Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:

ÖNTISZTELETNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem raboltam

el többé magamtól a szabadidőt, és felhagytam azzal,

hogy nagyszabású terveket szövögessek a jövőre nézve.

Ma már csak azt teszem, ami örömöt okoz,

amit szeretek, és ami megnevetteti a szívemet,

és mindezt a saját tempómban és stílusomban.

Ma már tudom, hogyan nevezik ezt:

ŐSZINTESÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam, mindentől

megszabadultam, ami nem tett jót az egészségemnek.

Ételektől, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől és mindattól,

ami csak lehúzott és eltávolított magamtól.

Kezdetben ezt "egészséges egoizmusnak" neveztem.

Ma már tudom, hogy ez az

ÖNSZERETET.

Amikor elkezdtem szeretni magam, nem akartam többé,

hogy mindenben igazam legyen. Így ritkábban tévedtem.

Ma már azt is tudom, hogy nevezik ezt:

EGYSZERŰSÉGNEK.

Amikor elkezdtem szeretni magam,

felhagytam azzal, hogy a múltban éljek,

és a jövőmért aggódjak.

Most már csak ebben a pillanatban élem az életem,

ahol MINDEN történik. Minden napot megélek. Ez a

TÖKÉLETESSÉG.

Amikor elkezdtem szeretni magam, felismertem,

hogy a gondolkodásom nyomorulttá és beteggé tehet.

Amikor felfedeztem a szívemben rejlő erőt,

értelmem is fontos társra lelt.

Ezt a szövetséget ma már így nevezem:

A SZÍV BÖLCSESSÉGE.

Nem kell félnünk az önmagunkkal vagy másokkal

folytatott vitáktól, konfliktusoktól és problémáktól.

Néha a csillagok is összeütköznek,

és utánuk új világok születnek.

Ma már tudom, hogy

EZ AZ ÉLET!